Perunak a 19. század közepén olyan fellendülést sikerült produkálni, amit ma is bármelyik ország megirigyelne. Ennek a rövid (1845-1866), de annál intenzívebb prosperitásnak az alapja nem az arany, a réz, vagy más értékes ásvány volt, amelyekben egyébként az ország dúskál ma is, hanem valami sokkal közönségesebb dolog.
A közvélekedés szerint ugyan szarból nem lehet várat építeni, a perui guanó korszak azért megmutatta, hogy akár a madárürülék is lehet egy rendkívüli boom alapja. (Persze erre is érvényes a jókor, jó helyen) A guanó (mert így kell ejteni a madárszart, amikor a kisujjunk derékszöget zár be a borospohár falával) tele van nitrogénnel, foszfátokkal és káliummal, amit valószínűleg az inkák még nem tudhattak, de azzal már ők is tisztában voltak, hogy ez a becses matéria milyen jó hatással van az Andok földjeinek termőképességére. Ugyan nem tartozik szorosan ide, de a guanó is kecsua eredetű szó, mint a poncsó, pampa meg a puma. Meg a koka. A madárszar reneszánsza szempontjából azonban nagyobb jelentőséggel bír, hogy a 19. században rendkívül keresett műtrágya-alapanyaggá vált Európában is.
Peru meg abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a határain belül akadt néhány olyan kopár sziget, amit évezredek óta szinte csak madarak népesítettek be, és az idők során masszív, akár 50 méter vastag, guanó réteggel vonták be a sziklákat. A kedvező körülmények összjátékaként fordulhatott elő, hogy a mindössze pár négyzetkilométeres Chincha szigetek - 3 kopár sziklatömbről van szó - Peru meghatározó gazdasági tényezőjévé vált ezekben az évtizedekben. (A csúcson ez a pár kupac madárszar adta a teljes perui gazdaság felét.)
Így fordulhatott elő, hogy Ramón Castilla elnöknek (szintén jókor, jó helyen) rövid idő alatt sikerült a csak nemrég függetlenné vált országot nem csupán kirántani a szarból, hanem mindjárt a kontinens élvonalába is emelnie. Guanóval rogyásig pakolt hajók százai szelték a habokat szerte a világban, és csodával határos módon az államkincstárba is eljutottak az ebből származó bevételek. Castilla a pénzből mindössze néhány év alatt stabil államigazgatást alakított ki, egyenesbe hozta a költségvetést, és 1853-ra cakompakk visszafizette a teljes külföldi adósságot. (Peru is jobban teljesített anno.) A látványos sikerek a pénzzel együtt komoly diplomáciai elismerést és nemzetközi hírnevet is hoztak az országnak, amelyik egyáltalán nem titkolta, hogy a szikkadt madárszarból szedte meg magát.
A bevételekből nem csak a Spanyolok elleni függetlenségi háború miatt felfelhalmozott tetemes kölcsönök visszafizetésére futotta, hanem színvonalas közoktatási rendszer kialakítására és új utak, meg vasútvonalak építésére is. (Peru sajnos ma megint nem áll túl jól ezekből.) A kormány a guanó bányászathoz és a nagyszabású beruházásokhoz szükséges munkaerőt kínai importtal oldotta meg, és az akkori bevándorlók leszármazottai ma is a lakosság közel 5% - át teszik ki. Így a guano reneszánsznak köszönhető azt is, hogy Limában minden utcában van legalább egy chifa (a kínai gyorsbüfé helyi változata), és hogy a chaufa - amihez szigorúan Inca Kola dukál - legalább olyan népszerű a peruiak körében, mint a ceviche, vagy a pollo ala brasa.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
