A spanyol hódítók perui tevékenységével kapcsolatban nem nehéz negatívumokkal előjönni, de azért azt is el kell ismerni, hogy a kiváló perui konyhához jó pár pozitívummal is hozzájárultak. A közkedvelt hétvégi perui kényelmi kaják, a latin leisure food - amiért a limaiak vasárnap hajnali fél tizenegykor félálomban, papucsban sétálnak el a sarki kifőzdébe, hogy egy reggelinek becézett közepes hatótávolságú kalóriabombával nyújtsák el a délelőtti lustálkodást - egyik klasszikusa a chicharrón (ejtsd csicsarón, melyben az affrikáták és a többperdületű trillák teszik ünnepélyes aktussá a jóízű csámcsogást). Az egyszerű, és mégis nagyszerű, saját zsírjában sült hús, ami a spanyolok által a kontinensre hurcolt sertésállatok nélkül nem varázsolhatná a kihalás szélére sodort őslakos indiánok vasárnapjait sem igaz ünnepnappá. Az andalúz konyhából az újvilágba emigrált chicharrón megőrizte a gyökereit, és máig elsődlegesen azt a sózott, bőrös oldalast értik alatta, amelyik a forróvizes fürdőből csobban át a zubogó zsírba, hogy ott csillogó aranyszínt öltsön magára. Idővel eztán megjelentek a vaskalapos chicharrónisták által csak elfajzott falatkáknak titulált szárnyas -, és tengeri változatok is (chicharrón de pollo, chicharrón de pota), amik inkább csak könnyed, a nap bármely szakaszában hanyag eleganciával nassolható változatai a hagyományos hétvégi házonkívüli reggelik királyának. De aztán néhány éve újabb trónkövetelő jelent meg a vasárnapi omlós sertéssültek elkényelmesedett zsírbázisában.

A "kínai doboz" a titokzatos, távol-keletet idéző elnevezése ellenére, valójában egy hordozható fedeles grillsütőt jelöl, ami már ezzel a névvel érkezett Peruba a Karib térségből. Mondjuk a karibi mentalitást ismerve teljesen érthető, hogy nem vesződtek azzal, hogy a sokkal pontosabb "parrilla portátil con tapa" (magyarul: hordozható fedeles grillsütő) szavakkal bonyolítsák az életüket, amikor csak egy kis omlós, de kívül rendkívül ropogós bőrös pecsenyére vágynak. A parázstartó fém fedővel takart lassú grillezés a kínai bevándorlókkal együtt érkezett Kubába az ötvenes években, és tőlük tanulták el a helyiek, hogy miként készíthetnek végletekig omlós, mégis zaftos pecsenyét, aminek viszont a bőre akkorákat roppan minden harapásnál, hogy még a szomszéd étkezdében is hallják, hogy valaki éppen caja chinát falatozik (ejtsd "kahacsinát falatozik", amiben a második szót pont úgy ejtjük, ahogy a zárójel előtt is szerepel).
És így Kubából szép lassan dél felé haladva a nyolcvanas-kilencvenes évekre Peruba is elérkezett a fémfedeles fadoboz, hogy a faszénnek felülről a sertés bőrös felét simogató lágy hőjével kihívást intézzen a lusta vasárnapi reggelekbe belekényelmesedett chicharrónériák pecsenyehegemóniája ellen. Mára a békés egymás mellett élés jegyében egyazon utcában találhatunk remek chicharrónt is, és caja chinát is, így nem okoz nagy nehézséget az idelátogatóknak, ha saját kóstolás alapján szeretnék letenni a voksot vagy a 4 óráig dobozban izzadó malacka, vagy a bő zsírban végső zamatot elnyerő sült mellett. A bőnyálas rágcsáláson alapuló szubjektív érzékszervi ítéletetalkotást szerencsére a köretek sem befolyásolják, mert mindkét pecsenyéhez jár a jeges vízben többször átöblített mentaleveles hagymasaláta, pompás perui papa nativa, esetleg nagyszemű choclo, a kiváló andoki főtt kukorica. 
A nomen est omen logika viszont félrevezető a caja china esetében, és még véletlenül se a chifákban, azaz a perui kínai éttermekben keressük a pompás, dobozban pirult csemegéket, mert a neve ellenére ez inkább a klasszikus perui ételeket kínáló helyeken lelhető fel. És ha nagy szerencsénkre egy kísérletező kedvű andoki konyha kerül az utunkba, ahol a caja china felülről izzított fémdobozába quinoás sörrel, vagy chicha de jorával alaposan meglocsolt tengerimalac került, akkor mindenképpen tegyünk vele egy próbát. Ha viszont nem szeretnénk ezt a szél szárnyán szabadon kószáló vakszerencsére bízni, akkor a szeptemberi Múmiák nyomában Peruban utazás során betérünk egyik kedvenc cuzcói éttermünkbe is egy kóstolóra.