Perui utak perui ízekkel

Múlt hétfőn a kongresszus, korrupciós vádakkal leváltotta Vizcarra elnököt, és helyette az alkotmánynak megfelelően a házelnök lett az új elnök. Egészen vasárnapig, amikor aztán vagy az országos tüntetések, vagy csak szimplán a további felelősség elől menekülve Merino – aki a múlt héten 6 napig Peru elnöke volt - úgy döntött, hogy lemond. Így tegnap még arra ébredtek a peruiak, hogy nincs elnökük. Valószínűleg azért itt is vannak páran, akik ezzel is simán együtt tudnak élni. Aztán a 130 fős nemzeti választott testületben (igen, ugyanaz, amelyik egy héttel korábban kirúgta Vizcarra elnököt, majd bizalmat szavazott a helyére rakott Merino kormányának) sikerült egy bátor képviselőt találni, aki vállalja, hogy 5 nehéz hónapra beleüljön az elnöki székbe. És ez tényleg nem csekély vállalás abban az országban, ahol az elmúlt 30 évben nem volt olyan elnök, aki ellen ne indult volna büntetőeljárás korrupció miatt, és a börtönt csak emigrációval, vagy öngyilkossággal kerülték volna el.

Hogy ki mozgatja a szálakat a kusza, és velejéig korrupt perui belpolitikában, azt nehéz lenne megmondani, de ha valaki a háttérben állt is a múlt hétre kulminálódott folyamatok mögött, akkor már az ő kezéből is tuti kicsúszott a gyeplő. Ha az újonnan elnöknek választott Francisco Sagasti és köre, a nemrég alakult, és a kongresszusban, valamint a perui politikai erőtérben ez idáig súlytalan pártjuk állna a hatalomra kerülési mesterterv mögött, akkor ezekkel a képességekkel nemhogy a 150 éve Chiléhez csatolt területeket tudnák visszaszerezni, hanem Peru lehetne a régió hatalmi központja is. (Aztán persze belelóg a bilibe. )

Peru nemzetközi politikai és gazdasági tekintélye az elmúlt egy hét alatt olyan tetemes veszteségeket szenvedett, hogy az nem állhatott semelyik perui hatalmi csoport érdekében sem. (Na jó, adjunk lapot a betliseknek is, és ne zárjuk ki, hogy a Soros shortolta meg az új perui solt, ami szépen bukdácsol is a belpolitikai helyzet romlásával párhuzamosan, és persze tekintsünk el attól, hogy eközben volt még 82 másik devizapár is, amin kisebb erőfeszítéssel, és jobban megszedhette magát a második leghíresebb magyar spekuláns; de azért ne felejtsük azt se, hogy Peruban még nem rajzolnak patát és szarvakat a 90 éves ördögfajzatra, már ha egyáltalán bárki is foglalkozik vele errefelé.) Vizcarra elnök sokaknak csípte a szemét, és ha azt vesszük, hogy nyáron Peruban volt a Covid miatt az egymillió főre jutó halálos áldozatok száma a legmagasabb, akkor még érthető is lenne, hogy a járvány ennyire elfuserált kezelése miatt távoznia kelljen a hatalomból. A katasztrofális egészségügyi helyzet ellenére a volt elnök népszerűsége távozásakor mégis jóval magasabb volt, mint korábbi kollégáinak. És hogy ebben az esetben nem a közvélemény kutatók szokásos tévedéséről volt szó, azt mutatja az is, hogy mindössze pár órával azután, hogy a kongresszus megfosztotta a hatalmától, máris ezrek mentek ki Lima legfontosabb köztereire, hogy tiltakozzanak a parlament döntése ellen.

Aztán ez a tüntetési hullám fokozatosan erősödött a múlt hét folyamán. A hét közepén az ország egész területén rendszeressé váltak a délutáni utcai tiltakozások, amelyiknek a legfontosabb követelése Merino elnök távozása volt. Sokak szerint Fujimori (egyike a börtönbüntetésüket töltő volt perui elnököknek) hatalomból való kiűzése óta nem vonult ennyi ember az utcára.

De miért is? A peruiak által választott, saját legitim képviselőik az alkotmányban meghatározott módon fosztották meg a hatalomtól az évekkel korábban kenőpénz elfogadásával vádolt elnököt. Akkor meg miért fáj a peruiak egy részének annyira, hogy Vizcarrával egy újabb korrupt elnök távozik a hatalomból? És ezért még arra is képesek, hogy az utcára vonuljanak, és éljenek a békés demonstrációhoz való jogukkal. Vagy aki nem megy ki az utcára, az dél-amerikai szokás szerint esténként kiálljon az ablakba egy lábassal és fakanállal, hogy hangos kolompolással fejezze ki nemtetszését az aktuális kormányzati intézkedéssel szemben.

A „miért” helyett viszont célravezetőbb inkább azt kérdezni, hogy mi ellen is tüntettek. A transzparensek alapján ugyan Merino elnöki mandátuma, és az alkotmányos hatalomátvétel ellen vonultak az utcára, de a jobbára fiatalokból álló tömeg frusztrációja mélyebbről fakadt, mint a konkrét kongresszusi kalamajka. (Egy politikailag kevésbé korrekt tüntető konkrét reakciója az volt, hogy a szavazás után a kongresszus épülete előtt tartott interjú közben, a képviselő válaszát végig se hallgatva - jobbegyenes élő adásban -, képen törölte a nép által választottat. Az aktusból annak rendje és módja szerint futótűzként terjedő mém lett, így pár órával később pár ezerrel többen voltak már Lima belvárosban. Így megy ez, tik-tok.)

Vizcarra egyáltalán nem szent, és ő lenne talán az egyetlen üdítő kivétel, ha korábbi politikai karrierje során soha nem sározódott volna be. Viszont viszonylag rövid elnöksége alatt a közélet megtisztításáért nem csak szavakkal, hanem konkrét intézkedésekkel is fellépett. A koronavírus pedig térdre kényszerítette ugyan Perut (olyan szinten omlott össze az egészségügyi rendszer, hogy még a gyógyászati oxigénnek is kialakult a fekete piaca), de Vizcarra a legsúlyosabb időszakban hetente többször is kiállt a kamerák elé, és tajtékos bőbeszédűséggel ugyan, de azért a tragikus tényeket sem mellőzve személyesen számolt be a helyzetről, és a kormány intézkedésének okairól. Alkalmanként az élő adásban a sajtó kérdéseire is válaszolt. Valószínű, hogy a következetesnek tűnő intézkedések – soha nem beszélt a maszk haszontalanságáról, a szigorú kijárási tilalom alól nem volt ezerféle kiskapu, és nem alakított ki kormányzati kultuszt a vakcina mindenhatóságáról – sok emberben a hitelesség érzetét keltették. Az utcára vonuló esendő embereknél, legyenek bár hasznos, vagy haszontalan idióták, Vizcarra politikusi gesztusai többet nyomtak a latban, mint a kongresszus felől érkező jogos, és jogtalan kritikák. Hogy miként válhatott a törvényhozó testület Peruban ennyire hiteltelenné az emberek szemében, azt európai demokrataként nem is igazán érthetjük. (Azért furfangos magyar létünkre mi talán kapizsgálhatunk ebből valamicskét.) Mindenesetre a latinos temperamentum, vagy az ifjúságban túltengő igazságérzet alkotmányos puccsként értékelte a közvélekedés alapján eleve korruptnak tekintett kongresszus lépését, amivel megfosztotta az erősen kudarcosra sikeredett válságkezelése ellenére is még társadalmi támogatottsággal bíró Vizcarrát az elnök hatalmától.

Ebből a helyzetből még egy roppant rátermett kongresszusi képviselőnek is nehéz zökkenőmentesen átvennie az elnökséget. Merino viszont már az egy hónappal korábbi, de akkor elvetélt kongresszusi hatalomátvételkor is meggyőzően bizonyította laikus hozzáállását a szerephez, amikor azt nyilatkozta, hogy csak egyszerű honfiúi kíváncsiságból tárcsázta a katonai parancsnokságokat, hogy mit is szólnának egy zsipsz-zsupsz törvényes hatalomátvételhez. Javára legyen mondva, a múlt század végén valóban a dél-amerikai etikett részét képezte a karhatalom hozzájárulásának kikérése bármiféle demokratikusnak látszó hatalomváltásoz. A bátor Merino azonban az akkori fiaskó ellenére, másodszorra is nekifutott – tátott szájjal, ahogy a művel kispesti mondaná – a perui köztársasági elnöki tisztség magára öltésének. Miniszterekkel, elnöki esküvel, bizalmi szavazással, a fegyveres erők támogatásával, meg mindennel, ami egy rendes demokratikus kormányzáshoz dukál.

Leszámítva az emberek támogatását.

Normál körülmények között erre a világ nagy részén is csak formálisan van szükség, amit rendszeres választások kereti között meg is tartanak. A huszonegyedik században Peruban is jobbára így megy ez. De aztán vannak olyan különleges együttállásai az Andok egén ragyogó csillagoknak, amikor nem megjósolható események is bekövetkeznek. (Na jó, ha a Soros volt, akkor megjósolható.) Peruban Vizcarra elnök megbuktatásakor nagyon sokan úgy érezték, hogy a kongresszus a palánk túloldalára tette őket, és nemtetszésük kifejezésének legjobb módja, ha kimennek az utcára tüntetni.

Tömegesen. Tomboló világjárvány közepette.

Egyelőre tudományosan nem igazolt, hogy a könnygáz megállítaná a koronavírus terjedését, de a perui rendőrség mindenképpen magáévá tette ezt a hipotézist, és a teljes készletét nem sajnálva, majd egy héten keresztül védte a tüntetőket a fertőzés terjedése ellen. Ennek a Covid elleni unortodoksz harcmodornak a képei aztán szépen beszivárogtak a világsajtóba is, ahol persze a fakenews gyárosok a szokásos rendőri túlkapás ellen kezdtek kalimpálni. Hogy emiatt-e, vagy sem, de a karhatalom hasonló, tudományosan szintén nem alátámasztott álláspontra jutott a gumilövedékekkel kapcsolatban is, amit be is vetett, hogy megvédje az előírt kötelező távolságot nem tartó tüntetőket. Mindkét oldalon el is ismerték, hogy valóban nem a koronavírus okozta a 24, illetve 25 éves limai tüntetők halálát.

Nem tudom, hogy az utcán történtek, vagy, hogy a kormánya több minisztere is távozott, vagy Soros lefizette, de Merino hat napos hatalma a saját maga lemondásával ért véget. Miközben vasárnap ezt ünnepelték az utcákon, a nép képviseletét ellátó kongresszus egész nap talált maguk között egyet sem, akit a helyére ült volna. Így fordulhatott elő, hogy hétfőn arra ébredt az andoki köztársaság, hogy nincs elnöke.

De aztán a hét első munkanapján nekidurálták magukat, és Francisco Sagasti személyében vélték megtalálni azt az embert, aki képes valamelyest csökkenteni a választott testület által Perunak okozott szenvedést, tisztességgel ellátja a következő választásokig hátralévő nem egészen fél évet, és békét teremt az utcákon. Nagyon remélem, hogy minden területen sikerrel helytáll.