Peruban is rengeteg régi népszokás kapcsolódik a karácsonyi időszakhoz, amikor az emberek együtt örülhetnek a szeretteikkel, vagy éppen jól elkenhetik a haragosaikat a szeretet ünnepén. Ez utóbbi kevésbé nemes cselekedetet az Andok távoli falvaiban szokásban lévő Takanakuy nevű ünnepség kereti között teszik, amikor a közösség forró vérű (kecsuául ezt jelenti a takanakuy) tagjai egy hagyományos zenés-táncos italozás keretében jól összeverik egymást. Mármint azok, akiknek valami vélt, vagy valós sérelme volt év közben a másikkal, legyen az egy csúnyább nézés, elszámolás közben felmerülő kibékíthetetlen ellentét, vagy akár csak egy ártatlan tréfának gondolt iskolai gáncsvetés. Mert hogy a karácsonyi közösségi pofozkodás hagyományából nem rekesztik ki a nőket és gyerekeket sem. Szóval bármilyen ütésváltásra feljogosító sérelem esetén a hagyománytisztelő kecsuák nem ott helyben osztják ki a pofonokat, hanem a sértett fél, mintegy a kesztyűjét ellenfele arcába vágva, csak annyit mond: találkozunk a Takanakuyon. És ilyenkor a hiriget szépen el is teszik a meghitt decemberi ünnepekre, hogy addig is hadd menjen tovább a csendes andoki élet a megszokott mederben. A prolongált pofozkodással tehát egyáltalán nincs ejte az ügy, de legalább senkinek nem kell hetekig-hónapokig azon agyalni, hogy mikor és hogyan lendül be az igazságszolgáltatás távoli és kiszámíthatatlan gépezete. Aztán beköszönt a karácsony, és vele együtt a Takanakuy, amikor a közösség végre egy kiadós, kötetlen verekedéssel letudja az év közben összegyűjtött és számon tartott sérelmeket, vitás ügyet, hogy hadd hozzon az új esztendő mindenkinek chichát, quinoát, békességet.
A gyakorlatban ez általában úgy néz ki, hogy akikben még táplálja a harag a harci kedvet, azok felöltik az alkalomhoz illő, színpompás verekedős népviseletet, és amikor a falu összegyűlik az ünnepségre akkor, megnevezi azt a felebarátját, akin elégtételt akar venni. A kihívó ilyenkor válogatott szidalmak között felhánytorgatja az őt ért sérelmeket. Ha az illető elfogadja a kihívást (ha nem tenné, akkor nagy szégyenben maradna), a falubeliek kört alkotnak, és ebben a ringben jól elpáholják egymást. Természetesen nincs arra semmilyen garancia, hogy az elégtétel során nem épp a sértett fél fog további pofonokkal a földre kerülni, de a Takanakuy lényege nem is az, hogy győztest hirdessenek. Inkább mint az olimpián, a részvétel a fontos, amivel a konfliktusokat mindenki lezártnak tekinti.
Az adok-kapoknak nincsenek különösebb szabályai, mindössze harapni, hajat húzni, és a földön fekvő ellenfelet támadni nem ér. A békéltető célzattal egymásra mért ütlegek általában pár rendes pofonban kimerülnek, de azért előfordul, hogy a hölgyek, urak a kelleténél jobban belefeledkeznek a békeharcba. Ezekben az esetekben a bíró dolga, hogy véget vessen az elfajult barátkozásnak. A bunyó végén a küzdők a falu színe előtt megbocsátanak egymásnak, és azzal, hogy mindenki tanúja annak, hogy a felek végül megölelik egymást, az adott évi sérelmek sikeresen le is vannak tudva, hogy tiszta lappal jöhessen az új év, újabb vitákkal megágyazva a következő karácsonyi Takanakuy fesztiválnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
