Ezen a 8-10 négyzetkilométeren itt Limában, a történelmi belvárosban, ahol a helyiek szerint sem életbiztosítás sötétedés után egyedül grasszálni az üres utcákon (ezt akkor mondták nekem, amikor először jártam itt, 4 évvel ezelőtt, késő éjszaka, célkeresztnek is beillő hátizsákot cipelve) legalább negyedmillió ember volt szemtanúja a csodának, amikor a szinte kizárólag szent szakácsokból álló kortárs nemzeti hősök panteonjába bevonultak a focisták is. Onnan tudom ezt, és azért állítom ilyen meggyőződéssel a csoda megtörténtét, mert nemrég ott voltam én is. Pompival és a feleségemmel. Aki esetleg nem tudná: 3:0-ra győzött Peru, vasárnap Copa Americán döntőt játszik.
Amikor elindultunk, hogy megnézzük a meccset, még az egészséges realitás érzék és a nemzeti érzelmek által fűtött optimizmus hajtott bennünket, hogy kikérjük első 3 sörünket a jeles napokon kötelező, amúgy hétköznapokon, orvosi javaslat mellet/ellenére is opcionálisan fogyasztható pisco sourral egyetemben. De aztán (mert háttal mondatot nem kezdünk, legfeljebb jó szittyaként arrafelé nyilazunk) az első félidő eseményei elsodortak minden további felvilágosult kételkedést, a cogito ergo sumot meg a partvonalon kívülre szorította az akkor éppen 2:0-ás vezetésre álló szürrealitás. Akikkel beszélgettem a meccs előtt, és csak mérsékelten fanatikusnak tűntek, kizárólag a kötelező nemzeti optimizmus és a kis csonka hazánkban sem ismeretlen revansista szemléletmód miatt bíztak abban, hogy Peru legalább majd a gyepen jól elagyabugyálja azt a Chilét, ami több, mint 100 éve jó nagy földdarabot kiszakított a nemzettestből, amivel máig be nem hegedő sebeket okozott azokban a peruiakban, akik az alacsony színvonalú közoktatás miatt egyáltalán tudnak Arica tragikus elvesztéséről. Ez azért nem a nagy többség még a város eze részén sem, de akik ezeknek a történelmi ismereteknek a híján voltak, azok is a perui anyaföldbe gyökerezett lábbal álltak, amikor a második félidő egyértelmű chilei fölénye ellenére a brazil meccsen egy hete a világ legbénább válogatott kapusaként bohóckodó figura kivédte a tizenegyest, az aktuális kecsua Puskásuk meg egy váratlan pillanatban parádés mozdulattal ellépett a chilei kapus mellett, hogy hanyag eleganciával pöccintse az amúgy szükségtelen harmadik perui gólt is a történelmi ősellen hálójába.
Már az Uruguay elleni továbbjutás is rendesen belezavart a világot leíró aktuális diskurzusokba, de a mai meccs következményeképpen a Copa America döntőjébe kerülő, és ott a Brazikokkal ismét megmérkőző perui válogatott mindenképpen tovább tágítja a a csoda szó konnotációját még ebben a mélyen vallásos katolikus országban is, ahol hetente könnyeznek olajat az őserdei fekete szüzek, és naponta százával szülnek gyermekeket a külvárosi tinédzserek anélkül, hogy elvesztenék a szüzességüket. Szóval még itt ezen a kis limai területen, ahol Pizarro 1535-ben városalapítósat játszott a spanyol pajtásaival, még itt is úgy értékelik, hogy a a végeredménytől függetlenül a szentek mennybe mentetelének lehetnek a sörtanúi vasárnap, amikor Geuerrero és csapata bevonul az Estádio do Maracanã in Rio de Janeiro nevű szakrális műintézménybe.
Oké, elismerem, hogy némi túlzás is keveredhetett a limai belvárosi fociünnep közel sem elfogulatlan tolmácsolásába, és alapvetően még a dél-amerikai foci is csak egy játék, de ha megkérdezünk erről pár horvátot, ők valószínűleg hitelt adnának az ilyen hihetetlen fordulóknak is.
(A képen perui sámánok dolgoznak egy chilei mezen. Jó munkát végeztek.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
